Az egyetemes fotóművészet öt világhírűvé vált alkotójának fotográfiáit a közönség jól ismeri Párizsban, Berlinben, New Yorkban… Idén nyáron a Csók István Képtárba látogatók is átfogó válogatást kapnak az első világháborút közvetlenül megelőző évektől a második világháború végéig terjedő korszak „képes” pillanataiból. A kiállításon szereplő munkák ízelítőt adnak az 1910–40-es évek társadalmi és művészeti közegéből, a divat világából, a háborúk pusztításaiból, és bepillantást engednek a korszak hétköznapjaiba. A tárlat rávilágít a két világháború közötti időszakban a magyar modern és avantgárd alkotók, illetve  a később világhírűvé vált alkotók művészeti látásmódja közötti párhuzamra, így emelve be a magyar fotótörténet ismert alkotásait az egyetemes fotográfia magyar vonatkozású főművei közé.

A tárlat ünnepélyes megnyitóján Pokrovenszki Krisztián, a Szent István Király Múzeum megbízott igazgatója elmondta, az itt kiállított közel 150 csodálatos felvétel még a digitális korszak előtt készült, az első világháborút megelőzően, és gyakorlatilag a másodikat lezáró időszakban. Közülük számos már világhírnévre is szert tett. A Csók István Képtárban közel húsz – köztük öt világhírűvé vált – fotográfus műve csodálható meg. 

„A digitális képkészítés világából már önmagában is igen érdekes és izgalmas belépni a fény-kép kiállításba.” – kezdte köszöntőjét Székesfehérvár alpolgármestere. Brájer Éva a kiállítás megrendezőinek méltatását követően az alkotókról szólt. „Azok, akik a képek létrejöttéhez megnyomták az exponáló gombot, világhírű, ismert fotósok. Tehetségük Magyarországon született, de sorsuk különböző volt. Más-más okoknál fogva külföldön váltak naggyá, ott hozták létre életművüket. A fényképezőgép mögött lévő ösztön, tehetség, látásmód, érzék adja meg azt a végeredményt, hogy ahogy a képet, az alkotást nézem, érezhetem a tányér szélén hagyott villa súlyát a kezemben.” A kiállítás a fény-képek mellett bemutatja azt is, hogyan alakult a magyar fotográfia története az 1800-as éve végétől kezdve, hogyan viszonyult a művészetekhez. Brájer Éva egy Bálint György-idézettel zárta köszöntőjét, miszerint „Száraz, unalmas emberből sohasem lehet jó fényképész, bármilyen finom és drága és a gépe. A "legtárgyilagosabb" fénykép is jobban hasonlít a fényképészre, mint a tárgyra.”

Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója arról beszélt, hogy ez a kiállítás a magyar fotográfia, a magyar fotótörténet legsikeresebb korszakát mutatja be. Jól láthatóan jeleníti meg, hogy az alkotók milyen vizuális gyökerekkel rendelkeztek, amikor Magyarországon éltek. Tetten érhetőek a vizuális gyökerek azokon az alkotásokon is, amelyeket Párizsban vagy Amerikában készítettek.

Izinger Katalin művészettörténész, a kiállítás kurátora a tárlat helyéről és szerepéről szólt, amelyet a múzeum történetében tölt be. Mint mondta, fél évszázaddal ezelőtt, 1969-ban a XX. századi magyar művész című sorozat részként lehetett először látni itt, Székesfehérváron Moholy-Nagy László képeit, fotográfiáit. A művészettörténész felhívta a figyelmet arra, hogy a mostani kiállításhoz kapcsolódóan számos programmal készülnek. A szeptember 8-ig látogatható tárlat kísérőprogramjai között szervezett vezetés, komolyabb és könnyedebb előadások, színházi és zenei est is szerepel.

A köszöntőket követően Ladik Katalin költő a fotográfiák ihlette verseit szavalva nyitotta meg a tárlatot, amely az egyetemes fotográfiában megkerülhetetlen „ötök” stílusteremtő fotói mellett a világban kevésbé ismert, Magyarországon alkotó kortársak – többek között Balogh Rudolf, Escher Károly, Haár Ferenc, Kálmán Kata, Kerny István, Kinszki Imre, Pécsi József – munkáit is bemutatja. Képeik kreatív, kísérletező szellemről, az uralkodó és az adott korszakban elvárt, megszokott fotográfiai képstílusokkal szembeni másképp gondolkodásról is tanúskodnak, és mind fontos részei a magyar fotótörténetnek.

A kiállítás megnyitóján készült fotók letölthetők a Galériából.

fotó: Molnár Artúr