Okostelefonja van, főz magára és a világ eseményeit is napi szinten követi Kuti Jánosné. Az ünnepeltet 90. születésnapja alkalmából köszöntötte pénteken Földi Zoltán felsővárosi önkormányzati képviselő, aki egyúttal átadta a miniszterelnök jókívánságait tartalmazó oklevelet is.

„Már nagyon vártam magukat!” – fogadta Földi Zoltán önkormányzati képviselőt és kis stábunkat Ilona néni a felsővárosi lakásában, utalva arra, hogy az eredetileg februárra tervezett találkozó betegség miatt új időpontra került át. Hamar kiderült, hogy Földi Zoltán és Kuti Jánosné ugyanazon a napon, február 5-én születettek, miután ugyanis Felsőváros képviselője átadta az Orbán Viktor miniszterelnök jókívánságait tartalmazó oklevelet és a város ajándékát, azonnal megindult a beszélgetés.

Ilona néni 1935. február 5-én született Abádszalókon, majd Pusztagyendán nevelkedett két évig, amikor sajnos az édesanyja meghalt. Hárman voltak testvérek, édesapjuk egyedül, abban a helyzetben nem tudta a családot eltartani, így a három gyermek háromfelé került – Ilona például nevelőszülőkhöz. „Voltam én libapásztor, voltam sokgyerekes anyukánál, ahol mindent elvettek tőlem, így aztán ötéves koromban megszöktem. Szerencsére megtaláltak és értesítették az édesapámat, aki ekkor már Budapesten élt.” – idézte fel gyermekkori kalandjait Ilona néni, aki ezután a budapesti Bem utcai apácákhoz került, ám mivel a végtelen psuztákhoz és a szabadsághoz szokott kislány nem bírta a bezártságot, így végül öccsével együtt édesapja – akinek a helyzete közben rendeződött – vette őt magához.

„Az új anyukám mindent megtett a családért, nagyon megszerettük egymást. A Kőris utcában laktunk egy egyszobás lakásban, amikor az első bombázás megindult a világháborúban. Az egyik találat a szomszédos házat érte, a légnyomástól az ajtónak csapódtam, édesapám pedig akkorát zuhant, hogy a mája súlyosan megsérült. Sajnos a háború végét már nem érte meg.” – folytatta történetét az ünnepelt, aki mind a mai napig nagy hálával és szeretettel gondol „második édesanyjára”: a nélkülözés időszakában is mindent megtett, hogy legyen mit enniük, hogy legyen hol lakniuk. A kis Ilona jeles tanuló volt, de nem volt elég pénzük a továbbtanulásra, így végül az Orion gyárban kapott munkát, s közben elvégezte a szakmunkás műszerész képzést. Nagyon jó volt a kézügyessége, ami jól jött a távcsövek, periszkópok finom lencséinek szerelésénél. A gyárban ismerkedett meg a nála 10 évvel idősebb Ferenccel, aki azzal „szédítette” őt, hogy majd Agárdon kezdenek új életet. Aztán a vonaton, útban az új élet felé bevallotta, hogy semmiféle háza nincs a Velencei-tónál. Így kerültek végül Székesfehérvárra, ahol előbb a férfi testvérénél, majd munkásszállón laktak.

„Ekkor már láttam, hogy ha valamire szükségem van, azt nekem kell elintézni.” – vonta le a konklúziót Ilona, aki aztán még Kádár Jánosnak és a városi tanácsnak is írt, hogy szükségük van egy lakható lakásra, amiben van fürdő és vécé is. Sokáig nem történt semmi, aztán egy napon teherautóval állítottak be hozzájuk a tanácstól, s végül bérbe vehették azt a lakást, ahol a mai napig is él Ilona, akinek két fia és egy lánya született.

Kuti Jánosné több mint két évtizeden át dolgozott a Videotonban, ott volt az első telepes rádió, az első tévé, sőt az első számítógép „születésénél” is, s közben felnőtt fejjel letette az érettségit. Később férje súlyos beteg lett, s meghalt. A nyolcvanas évek elején ismerkedett meg második férjével, Kuti Jánossal, akivel szeretetben éltek 23 éven át, sajnos már ő sincs az élők sorában.

„Higgyünk Istenben, tiszteljük, szeressük a másikat és tudjunk egymásnak megbocsájtani! Talán ez a hosszú élet titka, no meg az, hogy normálisan étkezzünk, este már ne sokat együnk!” – mondja Ilona néni, aki hat unokával és hét dédunokával büszkélkedhet. Legfiatalabb fia az, aki a legtöbbet tud jönni hozzá és segíti Ilona néni mindennapjait, aki egyébként kiválóan kezeli az okostelefonját, hetente többször is főz magának, s derűsen várja azt, hogy újabb öt év múlva ismét jöjjön köszönteni őt Földi Zoltán.

A köszöntésen készült fotók letölthetők a Galériából.





                                                                    -   Vége -




Fotó: Varju Zoltán Mihály

Szöveg: Házi Péter