1926. július 20-án, éppen 100 évvel ezelőtt született Székesfehérváron, a Vízivárosban dr. Kiss Klára, aki az érettségit követően az Ikarusnál kezdett dolgozni. Az itt töltött nyolc év alatt tanult tovább és szerezte meg diplomáját a Szegedi Tudományegyetem jogi karán. Egy rövid ideig dolgozott az SZTK-ban, majd a Vízügyi Igazgatóságnál, a Hatósági osztályon, ahol a vízforgalmazáshoz kapcsolódó engedélyekkel foglalkozott.

 

 

„1971-ben rajtam kívülálló okok miatt, a diktatúra idején Magyarországot el kellett hagynom.” – idézi föl a történteket. Átmeneti ausztriai tartózkodást követően Amerikába került. Pennsylvaniában négy hónapot töltött, majd onnan egy református lelkész Chicagoba hívta. Egy magyar származású vendéglősnél könyvelt az iroda magyar nyelvű levelezőjeként. Tíz év munkaviszonnyal innen ment nyugdíjba. A honvágya ekkor hazahozta. 1983-ban állami engedéllyel jöhetett vissza édesanyja lakásába, ahol ma is él. Hazatérése után a Múzeum gazdasági osztályára került 1988-ig, 1990-2000-ig pedig a református egyháznál volt alkalmazott.

 

Élete során sokszor kellett kiállnia igazáért, megvédeni magát az igazságtalansággal szemben. Ehhez mindig hite adott erőt. „Akárhová mentem, akárhol éltem, ez az észrevehetetlen erő mindig megtartott. Ennek segítségével tudtam helytállni külföldön, de ez az erő kellett a hazatéréshez is. Soha nem akartam Amerikában maradni. Mindenáron haza akartam jönni szülőföldemre, haza, Székesfehérvárra.” Meséli, hogy nyugdíjas évei is aktívan telnek, bár ma már jobban oda kell figyelnie az időbeosztásra. Mint mondja, szívesen olvas, figyeli a napi eseményeket, találkozik barátaival, a délután azonban már a pihenésről szól. „Ezt nehéz volt megszoknom, de saját érdekemben alakítottam át a napi rutint.” – mondja mosolyogva. A születésnapost a város nevében dr. Cser-Palkovics András polgármester köszöntötte. Jókívánságait egy virágcsokor és ajándék keretében nyújtotta át további jó egészséget kívánva az ünnepeltnek.

  

A születésnap jó alkalmat adott a visszaemlékezésekre. Az őt körülvevő, szeretetteljes hallgatósággal megosztotta életének több érdekes epizódját. Többek között felidézte, amikor 1944-ben, 18 évesen a Légoltalmi Parancsnokság tagjaként adott telefonos szolgálatot, és a szőnyegbombázások megkezdése előtt riadóztatta többször is a város lakosságát. „Ez óriási felelősség volt, és azóta is sokszor felidézem azokat a pillanatokat, de megnyugtat, hogy helyt tudtunk állni a város szolgálatában.” Történetei nem vesznek a feledés homályába, hiszen amellett, hogy lejegyezte mindezt, megosztotta a város múltját, kiemelten az 1940-es évek drámai eseményeit kutató Bernáth Gábor teológus, helytörténeti kutatóval is.

 

 

Arra a kérdésre, mi volt a legnagyobb öröm az életében, egy szóval válaszolt: „A nagymama. Édesanyám anyukájától olyan tömény szeretetet kaptam, amelyet a mai napig érzek itt, belül. Ez végigkísért életem hosszú útján.”

 

A kapcsolódó fotók letölthetőek a Galériából.