A kifejezetten nyugdíjasoknak szóló, Emlékfonó elnevezésű interaktív foglalkozás első alkalmának résztvevői először a megye gazdaságának egykori „kiindulási helyzetével” ismerkedhettek meg az október közepi találkozón. A 250-300 évvel ezelőtti időszakban a megye mezőföldi részén elsősorban a gabonatermesztés, a Bakony és a Vértes felé eső területeken az erdei munkák, házi faipar és a bányászat volt a meghatározó, a Velencei-tó környékén pedig a halászat, illetve a nádvágás volt a fő megélhetési forrás.

 

 

 

„Székesfehérvár az 1800-as évek elejére egy nagyon fontos közlekedési csomóponttá vált, ahol ekkor már évi öt országos vásárt tartottak. Ide az egész Dunántúlról, de a Duna másik oldaláról is sok-sok ember érkezett. Van olyan írásos feljegyzés, miszerint valaki Baranyából Székesfehérvárra, majd a győri vásárba vitte a termékeit.” – idézte a korabeli forrásokat Kovács Dóra, a Szent István Király Múzeum múzeumpedagógusa. A fehérvári országos vásárokat február 8. és március 14. között; a húsvét előtti hatodik vasárnapon (böjti vásár); április 24-én, Szent György napján; június 24-én, Szent Iván napján; az augusztus 24-ét, Szent Bertalan napját magában foglaló hét vasárnapján, hétfőjén és keddjén rendezték meg; a „dömötöri vásárt” pedig október 22-23 táján tartották. Természetesen minden nap volt piac, de a szerdai és szombati hetivásárok népszerűbbek voltak. Ezek a gabona-, a fa-, valamint a mezőgazdasági és kisipari termékek miatt voltak igazán pezsgőek, sok felsővárosi és palotavárosi asszony számára pedig szinte életszükséglet volt a piaci árusítás.

 

 

 

A kisipari termékek széles választékára utalnak azok a csodálatos céhes korsók, céhládák, zászlók és céhpecsétek, amelyek megnézhetők az Országzászló téri néprajzi kiállításban. Láthatjuk például a fehérvári kötélverő 1608-ból származó pecsétjét, a székesfehérvári kádárcéh 1693-as, vagy a kovácscéh 1753-as hatalmas korsóját is. Olyan céhkorsó is fennmaradt, amely több, különböző mesterséget képviselő céh tagjait egyesítette. Mindezek egyúttal kézműves remekek is, hiszen a korsókat fazekasmesterek, a ládákat pedig asztalosmesterek készítették.

 

 

 

Székesfehérvár történetében több olyan tér volt, amely egykor valamilyen piacnak, vásárnak adott otthont. Az egyik ilyen Fehérvár belső piaca volt, a mai Városház téren, ahol tejtermékek, baromfi, zöldség és gyümölcs mellett kenyeret és zsemlyét árultak az asszonyok. A szerdai és szombati napokon tartott hetivásárok helyszíne a mai Piac tér északi része volt, Hal Piatz néven is szerepel a forrásokban. Ettől délre, a mai buszpályaudvar és a Vörösmarty tér közé eső területen a Búza Piatz húzódott. Az évi öt országos vásárt a mai III. Béla király téren és a Széna téren tartották, előbbi területen a kirakodóvásárokat, utóbbin a marhavásárokat rendezték. „Gyermekkoromban a Piac tértől egészen a régi Hági sörözőig álltak sorban a lovak, a portékák!” – emlékezett vissza a foglalkozáson az egyik idős résztvevő.

 

 

 

Az érdeklődők megnézhették azt az 1893-ból származó vásárrendtartási okiratot is, amelyen precízen felsorolják az éves nagy vásárokat. Ekkor már csak kétnaposak voltak a vásárok, s közben a felhozatal is átalakult némileg. A belső piacon a 19. század végén és a 20. század elején már túlnyomórészt élelmiszert, tejterméket, baromfit, zöldséget, gyümölcsöt árusítottak. A tér ferences templom felőli oldalán árulták a pékek és a cipósütő asszonyok a kenyeret és a zsemlyét. Főként őszi, szombati hetipiacokon, a templom Oskola utcai kapuja előtt, letakart nagy vájlingokban kínálták a felsővárosiak, sárkeresztesiek és úrhidaiak a sült kacsa- és libafertályt. A felsővárosi asszonyok a tejtermékeket köcsögökbe, poharakba rakva, négykerekű tejkocsin tolták ki a piacra. Természetesen ekkor is volt már helypénz, sőt, az 1700-as években a vásárok rendjét a vásári rendszabályban rögzítették. A rendszabályok betartásáról a vásárbíró és az őt kisegítő strázsamester és a vásári hajdúk gondoskodtak. Ők ügyeltek többek között a vásárban használt mértékek és súlyok helyességére, a helypénzek beszedésére.

 

 

 

A múzeumi interaktív foglakozás résztvevői megcsodálhatták a Dunántúl-szerte híres fehérvári bicskákat, Buzecky Károly késesmester, valamint a sárbogárdi késes, Révész Lajos remekeit és persze a városi piacon árult csákvári fazekastermékek fajtáit, történetét is. Szóba kerültek a híres kékfestő hagyományok, amelynek a 19. században két meghatározó műhelye is működött a városban. A Felmayer István nevéhez fűződő vállalkozás 1844-ben indult, s a század második felére jelentős textilipari vállalkozássá nőtte ki magát. A másik jelentős műhelyt Montskó Flórián alapította, aki Felmayer István mellett sajátította el a mesterséget, majd 1872-ben önálló vállalkozásba kezdett a Csapó utcában. A látogatók megnézhették az elképesztően aprólékos munkával készült nyomódúcokat is. Ezekbe a fából készült mintázófákba kézzel illesztették bele azt a több ezer réz- vagy sárgaréz tűt, ami a textilen a kívánt mintát később kirajzolta. A látogatók kézbe vehették a festőcsülleng nevű növényt is, amelyet még azelőtt használtak, hogy a XVII. században megindult volna Kelet-Ázsiából az indigó importja. És ha már a vásároknál tartunk, megismerkedhettek a mézeskalács nyomófák elképesztően gazdag motívumvilágával, a márc nevű, mézből készült, csillagánizzsal fűszerezett édességgel és a viaszgyertyák készítésével is.

 

 

 

Aki szeretne részt venni egy hasonló időutazáson, azt Kovács Dóra szeretettel várja október 27-én, valamint november 4-én 10.00 órától a múzeum Országzászló téri épületében, a Tárgyalkotó hagyomány, fejezetek Fejér megye néprajzából című kiállításon. Az ingyenes programon való részvételhez előzetes regisztráció szükséges a kovacs.dora@szikm.hu e-mail címen!

 

A kapcsolódó fotók letölthetőek a Galériából.

 

 

 

 

 

                                                                          - Vége -

 

Szöveg: Házi Péter

 

Fotó: Kiss László