Éppen most jöttem az óvodából!” – fogadja viccesen a köszöntésére kedden délután érkezőket Sárdi István. A születésnapos valójában a Zsolt utcai, időseket segítő gondozási központból „penderült” haza, ahol nem csak reggelit és ebédet, hanem tartalmas beszélgetéseket is kap. „Előszőr csak heti egy napot mentem, de annyira jó a közösség, hogy most már minden hétköznap ott vagyok. Sajnos a feleségem, Judit két éve meghalt, azóta nem egyszerűek a mindennapok. De hát az élet ilyen, ha egyszer megszülettünk, akkor el is kell menni valamikor. De én még nem akarok!” – teszi hozzá az ünnepelt, aki megnyugtatja az érkezőket, otthon sem szenved semmiben hiányt. Az unokája mindent megvásárol neki, amit felír a bevásárlólistára, így mindig tele a hűtő!

 

 

A születésnapost kedden délután kereste fel otthonában Deák Lajosné, aki már régi ismerősként köszönthette István bácsit: nem csak azért, mert a 90. születésnapján tartott ünnepségen megígértette vele, hogy öt év múlva újra találkoznak, hanem azért is, mert jóval régebb óta ismeri a városrész köztiszteletben álló, kedves lakóját.

 

 

„Ritka az olyan nap, hogy valaki ne látogatna meg. Két fiam van, három unokám és sok barátom. Sajnos az utóbbiak fogynak, ahogy öregszünk, de még így is van olyan összejövetel nálunk, aminek csak késő este szakad vége.” – mondja Sárdi István, aki 95 évvel ezelőtt Pécsen látta meg a napvilágot. Édesapját, aki tanítóként dolgozott, Mezőfalvára hívták, ekkoriban nagyon jó körülmények között éltek, de miután a háborúban gyakorlatilag megsemmisült a házuk, az egész életüket újra kellett építeniük. „1945 után nagyon megváltozott a helyzet, a családunkra mindenféle negatív jelzőt aggattak a kuláktól a klerikálisig, csak becsületesnek nem neveztek minket, engem meg kirúgtak a gimnáziumból.” Nem volt egyszerű a helyzetük, István Székesfehérvárra költözött a nagyanyjához, 16 évesen pedig egy bauxitbányában kellett munkát vállalnia, hogy meg tudjanak élni. Felnőttként, munka mellett szerzett aztán villanyszerelő, majd mozigépész, illetve műszerész szakmát: „Reggel bementem a gyárba dolgozni, délután 1-kor engedéllyel kijöttem, aztán mentem föl Budapestre vetíteni. Éjszaka a vonaton kialudtam magam, aztán irány a gyár.”

 

 

Később a Honvédkórházban teljesített szolgálatot „stúdiósként”. Az volt a dolga, hogy a betegeket szórakoztassa, ő volt az első, aki például szabadtéri mozit létesített a honvédégnél. 1956-os kiállásáért börtönbe is zárták egy időre, de a Honvédkórház becsületes parancsnokának közbenjárására végül kiengedték. A katonaságot követően a Finommechanikánál, a rádiógyártási részlegen lett művezető, aztán a Köfémben dolgozott, ahonnan nyugdíjba ment.

 

 

Sárdi István házában mindenütt gyönyörű, ütős faliórák mérik az időt, akárhová néz az ember. „Mindig szerettem az órákat, gyerekkorom óta gyűjtöm és javítom őket. Most is van, hogy egyet-egyet újjáélesztek!” – mondja, majd megmutatja azt a lebilincselő érme- és kardgyűjteményt, amelyet gyermekkora óta gyarapít. „Amikor 6-7 éves voltam, a nagyapámat meggratuláltam a névnapja alkalmából. Elmondtam egy szép verset, ő meg elővette az erszényét és egy ötpengőst adott a kezembe, egy barackot meg a fejemre. Ez a pénz azóta is megvan, a gyűjtemény első darabja.” Mint kiderül, a díszkardok azért is különösen közel állnak a szívéhez, mert a famíliához köthetőek: rengeteg tiszt volt a családban, sőt István maga is vitézi címmel büszkélkedhet, tagja a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetének, a Veterán Repülők és Ejtőernyősök Fejér Megyei Egyesületének, a Magyar Tartalékosok Szövetsége Fejér Megyei Szervezetének és a Vitézi Rendnek is.

 

 

Miközben beszélgetünk a múltról, István bácsi elnézést kér a rendetlenségért, az egymás mellé állított asztalokért. Vasárnap ugyanis ünnepség lesz: ha minden jól alakul, huszonöten gyűlnek majd össze, hogy felköszöntsék őt, tortát egyenek, és az idő múlását szüntelenül jelző faliórák között együtt idézzék fel az elmúlt közel 100 év legszebb pillanatait.

 

A kapcsolódó fotók letölthetőek a Galériából.

 

 

 

 

 

                                                                                 - Vége -

 

Szöveg: Házi Péter

 

Fotó: Kiss László