Varkocs György szobránál emlékeztek ma délelőtt a fehérvári kapitány hősi halálának 472. évfordulóján. A Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskola növendékei és tanárai ünnepi műsorral tisztelegtek, majd koszorúzás következett. Székesfehérvár Önkormányzata nevében Molnár Tamás, Ráczné Föld Judit és Viza Attila képviselők vettek részt a megemlékezésen.
Varkocs György fehérvári kapitány 1543. szeptember 2-án halt hősi halált az oszmánok elleni küzdelemben, erre emlékeztek ma délelőtt a Belvárosban. A Varkocs szobornál a Hermann László Zeneiskola tanárai és növendékei adtak ünnepi műsort: felidézték a szeptemberi ostrom eseményeit és korhű zenével, énekkel, Balassi-versrészlettel teremtettek méltó hangulatot a megemlékezésen.
A megújult kis téren álló szobornál az ünnepi műsort koszorúzás követte: Varkocs György várkapitány emléke előtt Molnár Tamás, Ráczné Föld Judit és Viza Attila önkormányzati képviselők, Fekete Ferenc, a Herrmann László Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója, valamint a fehérvári hagyományőrzők nevében Bencze Tamás nagymester hajtottak fejet.
Varkocs György várkapitány hősi haláláról
A török sereg 1543. augusztus 23-án érkezett a város határába; az ostrom során elsőként a Sziget és Ingovány külvárosok estek el. Az oszmánok szeptember 2-án a várat is ostrom alá vették; ekkor esett el a Budai külvárosban rekedt Varkocs György várkapitány a Budai kapunál vívott küzdelemben. A megemlékezés Juhász Ferenc tolla nyomán így idézte fel a sorsdöntő nap eseményeit:
„A szeptember 2. megelőző éjjelen szokatlanul sűrű köd nehezedett a mocsaras vidékre. Kora hajnalban a köd leple alatt az ellenség ezrei csendben megindultak a város felé. Észrevétlenül keresztüljutottak a védővonalakon, és mire a felkelő nap sugarai bearanyozták az őskoronázó várost, belül voltak a megerősített külváros összerombolt falain. Ekkor a janicsárok vérszomjas tömegének iszonyú ordítása mellett megdördültek az ellenség ágyúi, és a mindent elsöprő áradat megrohanta a védőket. Ezalatt a szultán sátorában buzgón imádkozott a győzelemért és izgalmában »ragyogó szemeinek áldott könnyei fényes arcára peregtek«.
A meglepett védőket a helyzet komolysága kétszeres vitézségre bírja. Irtózatos öldökléssel folyik a küzdelem, Warkocs mindenütt ott van és lelket igyekszik önteni a csüggedőkbe, hogy a reménytelen csata sorsán változtasson. Hiába minden, kisded serege egyre fogy. Bár a rések előtt az ellenség holttesteiből halmokat emelt a védők vitézsége, még mindig tízszeres túlerővel álltak szemben. Tehát nem maradt már hátra, minthogy a külvárost feladják és életüket mentsék, ha lehet. Sokan a környező mocsarak rejtett zúgait keresték fel, de hasztalan, mert a szultán gátak emelésével kiszárította a mocsarakat, így az ellenség itt is felkereshette és vagy levágta, vagy fogságba vetette őket.
Warkocs az idegen lovagokkal és megmaradt néhány száz emberével a belső vár felé igyekezett, hogy azon belül tovább védekezzék. De amikor a kapu elé értek, azt zárva, a felvonóhidat pedig felhúzva találták. Kérésükre, hogy eresszék be őket, mert az ellenség elől menekülnek, a polgárok tagadó választ adtak. Később a fehérváriak eljárásukat azzal mentegették, hogy ha Warkocsékat beengedi, ezek az ellenséget is magukkal hozták volna a várba. Valószínűbb azonban, hogy így akarták lerázni a várat továbbra is védelmezni akaró vitézeket, és ezzel csökkenteni vélték a szultán haragját. Sőt ha a török historikusoknak hitelt adhatunk, még gúnyolódtak is: »Miért féltek a töröktől? Hiszen a török nem félelmes! Menjetek, öljétek le mindnyáját!«
Amikor a várkapitány és társai tudatára ébredtek menthetetlen helyzetüknek, felkészültek a végső küzdelemre, mert gyáván nem akarták adni életüket. Tehát Jézus-Máriát kiáltva, az ellenségre rohantak és hősiesen küzdöttek a túlerővel szemben, amely végül is elnyomta őket. Elestek mindnyájan a kapitánnyal együtt. Warkocs fejét a szultán később levágatta és nagy diadallal hordoztatta körül a városban.” /Székesfehérvári Szemle, 1934/
A város magisztrátusa ezután feladta a várat. A vár védői szabad elvonulást kaptak, de a törökök később megszegték ígéretüket: a város lakosságával kegyetlenül leszámoltak és a királysíroknak sem kegyelmeztek, Szapolyai János holttestét kidobták a királyi bazilikából.
A megemlékezésen készült fotók letölthetőek a Galériából!
Fotó: Bácskai Gergely
Szöveg: Fraller Ildikó
