2017.10.19. 20:15
SAJTÓKÖZLEMÉNY - 2017. október 19. (csütörtök)
A világháború civil áldozatainak emlékét őrzi Felsőváros. Galéria
Felavatták Felsővárosban a II. világháború civil áldozatainak emlékére állított szobrot. Nagy Edit alkotása a Szent Sebestyén parkban, a templom mellett áll, és a tragédiák fájdalmas emlékét idézve üzen a jelen és a jövő közösségének. Ünnepi beszédet mondott Vargha Tamás honvédelmi miniszterhelyettes, dr. Cser-Palkovics András polgármester, Bobory Zoltán, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke, majd a gyermekként átélt borzalmakról Fekete Pál felsővárosi lakos beszélt a tiszteletadáson megjelent közönségnek.
A második világháború polgári áldozatainak emlékére szobrot avattak a Szent Sebestyén parkban a Honvédelmi Minisztérium, az Önkormányzat és a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség összefogásával. Nagy Edit szimbolikus márványszobra a tragédiák fájdalmas emlékét idézi, amit a családok a mai napig őriznek: Felsővárosban nemcsak a légitámadások, a megszállás során haltak meg civilek, hanem később a földeken dolgozva is többen, köztük gyerekek.
Megemlékező beszédében Vargha Tamás honvédelmi miniszterhelyettes, Székesfehérvár országgyűlési képviselője az ország 19. századi háborúitól fogva idézte fel a veszteségeket, amikor az életét vesztett 150 ezer magyar katona mellett nem volt polgári áldozat. Az első világháborúban – amit a megelőző század módjára, de már a 20. század fegyvereivel vívtak – 650 ezer katona és ötezer civil halt meg, majd a második világháborúban a 300-350 ezer katona mellett már több mint százezer a harcokban vagy annak következményeképpen elhunyt civil áldozatról tudunk. „Ez az emlékmű, amit ma felavatunk, egyszerre emlékezés, üzenet és jelkép. Emlékezés, hiszen az emlékművé nemesedett kő magába sűrítve őrzi Felsőváros fájdalmát, őrzi az emlékeket, a nagypapa utolsó mosolyát. Egyszerre üzenet is: hogy emlékeznünk kötelesség, és hogy nemcsak emlékeznünk kell, hanem el kell hoznunk ide a gyerekeket, unokákat és dédunokákat, és el kell mesélni, hogy milyen volt a nagypapa, akit elvesztettünk. És egyszerre jelkép, hiszen az emlékmű itt, Felsőváros szent helyén, a templom előtt jelképezi Felsőváros hitét, tartását, erejét.”
Dr. Cser-Palkovics András polgármester a közgyűlés hivatali esküjére emlékezett, arra a fogadalomra, hogy kiemelten kezelik a város történelmét és arra a célra, hogy ezzel a közösséget erősítik. A több mint ezeréves város számára ez azt jelenti, hogy a közös történelem minden korszakára emlékeznie kell. A nagyon sok gyalázatot, hősiességet és szenvedést okozó világháború – fejezte ki a polgármester – sok olyan következménnyel járt, ami a mában is hat, és a város legdinamikusabban fejlődő szakaszára, az 1930-as évekre utalt, ami nem teljesedhetett ki. A szenvedés fogalmát a számok segítségével írta körül: a város mintegy hétezer lakóházából 800 teljesen romba dőlt, súlyosan megsérült 2750, könnyen sérült mintegy 4150. 142 középületünkből 21 teljesen elpusztult. Az 1941-es népesség majd 48 ezres száma pedig 1946-ra már csak 37 ezret számlált.
„1944-45-ben 714 polgári áldozata volt a frontharcoknak Székesfehérváron, becsült értékek szerint a veszteségek száma négyezer fő. Ez a statisztika. Gondoljunk bele, hány, de hány család életében jelentett felfoghatatlan és feldolgozhatatlan törést, hiszen a számok mögött emberek, családok, emberi és családi sorsok voltak. Hányan, de hányan vesztették el akár katona, akár civil áldozatként gyermeküket, unokájukat, férjüket, feleségüket, édesanyjukat, édesapjukat, rokonukat, barátjukat, osztálytársukat, ismerősüket! Amikor egy város történelméről beszélünk, akkor a hőseink mellett azokra is emlékeznünk kell, akik csak tették a dolgukat, amíg tehették, hogy aztán jöjjön egy világégés, és az ő életük keresztbetörjön.” Dr. Cser-Palkovics András köszönetet mondott a mementó létrejöttéért, hiszen, mint mondta, ez a katonaváros valamennyi áldozatának, és a város tragédiájának is szól. Kifejezte, hogy a mementó figyelmeztet egyben a háború veszélyeire, és arra, hogy mindenáron törekednünk kell az elkerülésére.
Bobory Zoltán, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke Gál Csaba Sándor versét mint hálaadást tolmácsolta a hazatértekért: „minden háború véget ér egyszer/ minden katona hazatalál/ ki égi ki földi otthonába (…) együtt ülnek az asztalnál/ akik visszatértek/ a pokol kapuiból/ aki velük együtt koplalt, aki helyettük vérzett/ és a félelem lövészárkainak/ labirintusából vércseppjeivel/ utat mutatva/ vezette őket hazafelé/ velük vacsorázik” – idézte a költő háborúellenes, áldozatokra emlékező sorait. Örömét fejezte ki, hogy az erős identitástudattal bíró, hagyománytisztelő városrész méltó emlékművet kapott – hogy az idegenben nyugvókat gondolatban, lélekben megnyugodva eltemethessék, ez a szobor magasztos szerepe.
Felsőváros polgárainak képviseletében Fekete Pál emlékezett a több mint hetven évvel ezelőtt történtekre: „11 éves gyerek voltam azokban az időkben, amikor ez a háború idején történt. Amik velünk történtek, azt az emlékezetből nem lehet kitörölni. December 24-én, a Sörpince utcában, a családi házunkban voltunk édesanyámmal, mi öten testvérek. Reggel nyolc óra felé jöttek be az oroszok, és elkezdődött a városunk megpróbáltatása, a megszállás.” – kezdte el a történetet, amely számos borzalmat hordozott magában. Beszélt áldozatokról, akik között volt olyan légoltalmi szolgálatot ellátó férfi, akit az oroszok egy zsebben talált töltény miatt lőttek agyon egy motozás után; vérfürdőről, döglött lovakról; nyomorú menekülésről házról házra; belövésekről; bombázásról, amely a szemközti nádfedeles házat a szomszédba fordította; a nők sikolyairól, amikor az oroszok az iskola pincéjében erőszakoskodtak; egy sérült lóról, amely több óra alatt tett meg félelmében egy százötven méteres utat; majd ártatlan gyerekekről és a frontról visszatért katonáról, akiknek a háború után felrobbant aknák miatt kellett meghalniuk.
Az alkotást a leleplezés után Nyárai-Horváth István plébános, püspöki tanácsos áldotta meg, majd Vargha Tamás, dr. Cser-Palkovics András és Fekete Pál közösen, és a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség képviselői is megkoszorúzták az emlékművet, a megjelentek pedig az emlékezés virágaival tisztelegtek. Az ünnepség végén a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar a Magyar Takarodót játszotta el.
A rendezvényen részt vett Tanárki Gábor, a Fejér Megyei Kormányhivatal igazgatója, Brájer Éva és Róth Péter alpolgármesterek, Földi Zoltán, a városrész önkormányzati képviselője, Nagy Edit, az emlékmű alkotója, valamint Felsőváros lakói.
A második világháború polgári áldozatainak emlékére szobrot avattak a Szent Sebestyén parkban a Honvédelmi Minisztérium, az Önkormányzat és a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség összefogásával. Nagy Edit szimbolikus márványszobra a tragédiák fájdalmas emlékét idézi, amit a családok a mai napig őriznek: Felsővárosban nemcsak a légitámadások, a megszállás során haltak meg civilek, hanem később a földeken dolgozva is többen, köztük gyerekek.
Megemlékező beszédében Vargha Tamás honvédelmi miniszterhelyettes, Székesfehérvár országgyűlési képviselője az ország 19. századi háborúitól fogva idézte fel a veszteségeket, amikor az életét vesztett 150 ezer magyar katona mellett nem volt polgári áldozat. Az első világháborúban – amit a megelőző század módjára, de már a 20. század fegyvereivel vívtak – 650 ezer katona és ötezer civil halt meg, majd a második világháborúban a 300-350 ezer katona mellett már több mint százezer a harcokban vagy annak következményeképpen elhunyt civil áldozatról tudunk. „Ez az emlékmű, amit ma felavatunk, egyszerre emlékezés, üzenet és jelkép. Emlékezés, hiszen az emlékművé nemesedett kő magába sűrítve őrzi Felsőváros fájdalmát, őrzi az emlékeket, a nagypapa utolsó mosolyát. Egyszerre üzenet is: hogy emlékeznünk kötelesség, és hogy nemcsak emlékeznünk kell, hanem el kell hoznunk ide a gyerekeket, unokákat és dédunokákat, és el kell mesélni, hogy milyen volt a nagypapa, akit elvesztettünk. És egyszerre jelkép, hiszen az emlékmű itt, Felsőváros szent helyén, a templom előtt jelképezi Felsőváros hitét, tartását, erejét.”
Dr. Cser-Palkovics András polgármester a közgyűlés hivatali esküjére emlékezett, arra a fogadalomra, hogy kiemelten kezelik a város történelmét és arra a célra, hogy ezzel a közösséget erősítik. A több mint ezeréves város számára ez azt jelenti, hogy a közös történelem minden korszakára emlékeznie kell. A nagyon sok gyalázatot, hősiességet és szenvedést okozó világháború – fejezte ki a polgármester – sok olyan következménnyel járt, ami a mában is hat, és a város legdinamikusabban fejlődő szakaszára, az 1930-as évekre utalt, ami nem teljesedhetett ki. A szenvedés fogalmát a számok segítségével írta körül: a város mintegy hétezer lakóházából 800 teljesen romba dőlt, súlyosan megsérült 2750, könnyen sérült mintegy 4150. 142 középületünkből 21 teljesen elpusztult. Az 1941-es népesség majd 48 ezres száma pedig 1946-ra már csak 37 ezret számlált.
„1944-45-ben 714 polgári áldozata volt a frontharcoknak Székesfehérváron, becsült értékek szerint a veszteségek száma négyezer fő. Ez a statisztika. Gondoljunk bele, hány, de hány család életében jelentett felfoghatatlan és feldolgozhatatlan törést, hiszen a számok mögött emberek, családok, emberi és családi sorsok voltak. Hányan, de hányan vesztették el akár katona, akár civil áldozatként gyermeküket, unokájukat, férjüket, feleségüket, édesanyjukat, édesapjukat, rokonukat, barátjukat, osztálytársukat, ismerősüket! Amikor egy város történelméről beszélünk, akkor a hőseink mellett azokra is emlékeznünk kell, akik csak tették a dolgukat, amíg tehették, hogy aztán jöjjön egy világégés, és az ő életük keresztbetörjön.” Dr. Cser-Palkovics András köszönetet mondott a mementó létrejöttéért, hiszen, mint mondta, ez a katonaváros valamennyi áldozatának, és a város tragédiájának is szól. Kifejezte, hogy a mementó figyelmeztet egyben a háború veszélyeire, és arra, hogy mindenáron törekednünk kell az elkerülésére.
Bobory Zoltán, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke Gál Csaba Sándor versét mint hálaadást tolmácsolta a hazatértekért: „minden háború véget ér egyszer/ minden katona hazatalál/ ki égi ki földi otthonába (…) együtt ülnek az asztalnál/ akik visszatértek/ a pokol kapuiból/ aki velük együtt koplalt, aki helyettük vérzett/ és a félelem lövészárkainak/ labirintusából vércseppjeivel/ utat mutatva/ vezette őket hazafelé/ velük vacsorázik” – idézte a költő háborúellenes, áldozatokra emlékező sorait. Örömét fejezte ki, hogy az erős identitástudattal bíró, hagyománytisztelő városrész méltó emlékművet kapott – hogy az idegenben nyugvókat gondolatban, lélekben megnyugodva eltemethessék, ez a szobor magasztos szerepe.
Felsőváros polgárainak képviseletében Fekete Pál emlékezett a több mint hetven évvel ezelőtt történtekre: „11 éves gyerek voltam azokban az időkben, amikor ez a háború idején történt. Amik velünk történtek, azt az emlékezetből nem lehet kitörölni. December 24-én, a Sörpince utcában, a családi házunkban voltunk édesanyámmal, mi öten testvérek. Reggel nyolc óra felé jöttek be az oroszok, és elkezdődött a városunk megpróbáltatása, a megszállás.” – kezdte el a történetet, amely számos borzalmat hordozott magában. Beszélt áldozatokról, akik között volt olyan légoltalmi szolgálatot ellátó férfi, akit az oroszok egy zsebben talált töltény miatt lőttek agyon egy motozás után; vérfürdőről, döglött lovakról; nyomorú menekülésről házról házra; belövésekről; bombázásról, amely a szemközti nádfedeles házat a szomszédba fordította; a nők sikolyairól, amikor az oroszok az iskola pincéjében erőszakoskodtak; egy sérült lóról, amely több óra alatt tett meg félelmében egy százötven méteres utat; majd ártatlan gyerekekről és a frontról visszatért katonáról, akiknek a háború után felrobbant aknák miatt kellett meghalniuk.
Az alkotást a leleplezés után Nyárai-Horváth István plébános, püspöki tanácsos áldotta meg, majd Vargha Tamás, dr. Cser-Palkovics András és Fekete Pál közösen, és a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség képviselői is megkoszorúzták az emlékművet, a megjelentek pedig az emlékezés virágaival tisztelegtek. Az ünnepség végén a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar a Magyar Takarodót játszotta el.
A rendezvényen részt vett Tanárki Gábor, a Fejér Megyei Kormányhivatal igazgatója, Brájer Éva és Róth Péter alpolgármesterek, Földi Zoltán, a városrész önkormányzati képviselője, Nagy Edit, az emlékmű alkotója, valamint Felsőváros lakói.
