Az 1948-ban játszódó történet egyszerű: Sztálin és Zsdanov, a nagy Szovjetunió teljhatalmú urai, a Kremlbe hívják a világhírű Prokofjev és Sosztakovics zeneszerzőket. Nyakalják a vodkát, és a vendégeiket is erre kényszerítik. Látszólag a művészet és zene társadalmi funkciójáról provokálnak vitát, valójában Prokofjev és Sosztakovics megalázása a céljuk. A történet újabb és újabb váratlan fordulatot hoz. David Pownall művében mesterien keveri a humort a gyilkos szatírával, sőt néha tragikus hangot is megüt – de a végére mégis a művészet magasztosul föl az eszement politikával szemben.

A szereposztás briliáns: Sztálint Gáspár Sándor, Zsdanovot a friss Aase-díjas Kuna Károly, Profkofjevet Derzsi János, Sosztakovicsot pedig László Zsolt játssza.

A rendező Cserhalmi György szerint az előadás az 1948 utáni korba repít minket, amikor már elindult a Szovjetunióban a nagy tisztogatási hullám, ami a kulturális területeket is érintette: „Éppen most a zenészeknél tartunk. A kor két vezéregyénisége, Sosztakovics és Prokofjev. Ez egy megtörtént dolog, hogy fölrendelte mindkettőt, hogy mi történt, azt úgy nagyjából lehet sejteni, de ez a darab természetesen egy fikció, tehát ilyen értelemben elég szabadon kezeli ezt a témát. Egy délután története, egy estébe nyúló ivászat, és gyakorlatilag ott megjelenik egy nagyon alapos korképe ennek a sztálini időszaknak, amit kommunista diktatúrának nevezünk. A cím is árulkodik, hogy Mesterkurzus. Nyilván itt megjelenik Sztálin, mert ő tartja ezt a mesterkurzust, ami egy zenei fogalom: nagy karmesterek, dirigensek szoktak kurzusokat tartani, abban érvényesítik a zenei elképzeléseiket, itt meg ugye a politikáról van egy nagyon erős elképzelés. De közben négy olyan színész van jelen a színpadon, mindegyik mestere a szakmájának, ilyen értelemben is várhatóan tanúi lehetünk egy mesterkurzusnak.”

 

Szöveg: Vörösmarty Színház