A Királykúton élő Tringer Gyula nemrég ünnepelte 90. születésnapját, az alkalom tiszteletére Földi Zoltán önkormányzati képviselő köszöntötte fel a város ajándékaival és a miniszterelnöki gratuláló emléklappal.
Tringer Gyula Sárbogárdon született, nagyanyja szülésznő, nagyapja gazdálkodó volt. Édesapja sokat volt úton a foglalkozása miatt, törvényhatósági útbiztos volt. A nagyszülői ház a gyermekkor örömeit is jelentette számára. "Úgy nőttem fel, olyan szabad voltam, mint a madár, mindent megtehettem. Persze voltak szabályok, megvolt, hogy mikorra kellett hazaérnem ebédelni és este vacsorázni. Nyolc évesen hajtottam a magyar félvér lovakat, a gyerekekkel csatangoltunk a környéken." - meséli. Szerencsére a háború a családot egyben tartotta, a szűkebb családból senki sem halt meg, ami ritka szerencsének számított akkoriban.
1944 augusztus elején költöztek be Székesfehérvárra, azóta is itt él. Fiatalon szinte valamennyi sportot kipróbálta, a válogatottságig is eljutott. A MÁV Előre ökölvívó szakosztályában boxolt, ennek köszönheti élete egyik nagy élményét, a találkozást a legendával, Papp Lacival. 1946 őszén az osztrák válogatott mérkőzött meg a magyarokkal Székesfehérváron, így közvetlen közelről láthatta Laci balegyenesét. A foci is nagy szerelem volt, középhátvédként játszott a MÁV utánpótlásában. A hagyományt dédunokája is folytatja, aki 8 évesen a Vidi igazolt labdarúgója.
Felsővárosi gyerekként az Ezredéves Iskolába járt, ami akkor a város egyik legjobb intézménye volt, sportban és tanulásban is. Középiskolai tanulmányait a József Attila Gimnáziumban végezte, ahol olyan kiváló testnevelő tanárok voltak akkoriban, mint Schermann Ede és Somkuti János, a torna, illetve az atlétika mesterei. Testnevelői fel is figyeltek az ifjú Tringer képességeire, főleg magasugrásban: Gyula volt az első a háború után, aki az 1,8 métert megugrotta. Azonban így sem az atlétika lett az ő útja, ekkor már elkötelezett volt az úszósport mellett. 1950-ben kezdett el úszni, úszóedzések után vízilabdázott. 1954 és 1956 között tagja lett a felnőtt válogatott keretének hátúszóként, 100 és 200 hát volt a fő versenyszáma. 1954 decemberében volt egy nagy úszóverseny Székesfehérváron, az egész magyar élmezőnyt megverte hátúszásban. A vízilabdázást egészen 1962-ig folytatta.
Miután a József Attila Gimnáziumban leérettségizett, egy évig még úszott és a Budapesti Honvédban vizilabdázott. Karácsonykor betegen tért haza és a szülei arra kérték, hogy maradjon itthon, segítenek neki állást találni. Az ÉDÁSZ Fejér Megyei Igazgatóságánál lett utókalkuláló, amit nem bánt meg, mert remek cég és csodálatos emberek fogadták. Két év múlva megkapta egy nagy osztály vezetését, közben jelentkezett mérlegképes könyvelő tanfolyamra. Később esti egyetemre járt, és doktori címet is szerezhetett volna, de 21 év után úgy döntött, nem folytatja a tanulást. Állandóan közösségi életet élt és a társaság központja volt, a KISZ megyei bizottságának titkára és járási párttitkár is volt. Katonai felsőoktatásba is járt, a Magyar Honvédelmi Szövetség megyei titkára, később főtitkár-helyettese lett, a honvéd technikai sportok alelnökeként is tevékenykedve.
Mai napig nagyon szeret mulatni, nótázni, szereti a cigányzenét. Régebben az összes prímás ismerte őt a városban, akkoriban az Ősfehérvárban, Tiszti Klubban, Kutyakaparó kocsmában (mai Bányató vendéglő), az Aranybulla vendéglőben (mai Bika csárda), és a Zöldfa kocsmában (az egykori Ságvári Gépipari Technikummal szemben) is lehetett hallani a cigánymuzsikát.
Felesége már elhunyt, a találkozást az örök szerelemmel így eleveníti fel: "Feleségem csodaszép fehérvári kislány volt, az Opera-Illatszernek volt 15 évig igazgatója, előtte ott tanulta a szakmát. Amikor először megláttam, éppen az uszodából jöttem katonaruhában egy barátommal. Egy hosszú, csodaszép fekete hajú kislányra lettünk figyelmesek a Fő utcán az illatszerbolt előtt. Leszerelésem után, 1957 februárban a Vadásztölténygyár Művelődési Házában ötórai teát rendeztek zenével, elmentünk a barátokkal, és ott találkoztam vele. Editkét azonnal felkértem. 61 évet éltünk együtt, az esküvőnk 1958 november 8-án volt a Jézus Szíve templomban. Házasságunk alatt talán, ha egyszer haragudott meg rám, mert nagyon szerettem mulatni és az éjfél volt a becsület. Ha éjfélre hazaértem, akkor minden rendben volt." - meséli hamiskás mosollyal és kiapadhatatlan életenergiával.
Szöveg: Gáspár Péter
Fotó: Varju Zoltán Mihály
