Az ajándékcsomag mellé az ünnepelt megkapta az ilyenkor szokásos emléklapot is, amely a miniszterelnök aláírásával biztosítja a szépkorúakat arról, hogy a társadalom figyel rájuk, épít élettapasztalatukra.

 

„Elég volt ennyit kibírni!” – ezt válaszolta Radics József Deák Lajosné köszöntő szavaira, de mosolya elárulja, hogy korántsem gondolta ő ezt komolyan. Felesége, Kisteleki Erzsébet boldog párja, komoly támasza. Minden szavuk boldogságtól átitatott, bár végig szelíden ugratták egymást. Ha egymás mellé értek, kezük a másikét kereste – egy simogatásra, egy rövidke szorításra. 1952-ben házasodtak, 63 éve élnek együtt boldogan. Két fiúk született, egyikük nem akart elszakadni a harmonikus otthoni légkörtől, emeletet épített a családi házra. A másik gyermek Pestlőrincen él. Kettőjük után négy unoka és öt dédunoka veszi körbe az öreg szülőket. Milliónyi családi fotó kerül elő – bűbájos gyermekek szeretettel bújnak szüleikhez.
 

Radics József nehéz élet árán őrizte meg jó kedélyét. Tizennyolc éves volt, amikor orosz hadifogságba került, három év után szabadult. A MÁV-nál helyezkedett el, végigjárta a ranglétrát: kalauzból lett vonatvezető, később főellenőr. Nem volt sem éjjelük, sem nappaluk, sem ünnepnapjuk. Hajnalban csörgött az óra mindig – nem ritkán két órakor. Erzsi néni sokallta meg előbb. „Megfogadtam, ha nyugdíjba megyünk, ezt az órát földhöz vágom! És amikor végre eljött a nyugdíj napja, úgy is tettem!” – még mindig jót nevetnek mindketten a beteljesített fogadalmon.

A MÁV azonban nemcsak hajnali keléseket adott nekik, hanem sok utazással is enyhítette a nehézségeket. Vonattal és busszal bejárták egész Európát: Lengyelországot, Csehszlovákiát, az egykori NDK-t, Romániát. Sok szép közös emlékük van.

Jelenlegi életüket maguknak aranyozzák be a sok nevetéssel, a folytonos viccelődéssel, a feladatok közös elosztásával. Erzsi néni mindennap főz, az egész család hozzá jár kosztolni. József bácsi a kukta. A kertészkedést idén már nem vállalja, azt mondja, nem tud hajolni, de a zöldségpucolás még megy neki. Ha elfárad, lepihen, szemüveg nélkül(!) olvas és tévét néz. Az egészsége alapvetően rendben van, nemrég kikúrálta magát a diabéteszből, mára gyógyszert sem kell szednie. Amikor ezt közölték vele, olyan boldogan jött ki az orvosi rendelőből, hogy a botját is ott felejtette, az asszisztens hozta utána. „Maga szimulál, József bácsi!” – nyomta kezébe a sarokban hagyott segédeszközt. Régóta ismeri, tudja ebben az esetben a humor megengedett, sőt, a minőségi élet titka.           

 

A köszöntésen készült fotók letölthetőek a Galériából.

 

Fotó: Varju Zoltán Mihály