Érdy János Emlékérmet kapott Gelencsér Ferenc fotóművész. A város elismerését szerda délután dr. Cser-Palkovics András polgármester adta át az éppen ma hetvenegy esztendős alkotónak, aki magas művészi színvonalú dokumentációjával sokat tett a Nemzeti Emlékhely méltó bemutatásáért. A Szent István Király Múzeumban eltöltött több mint ötven év élményeit, a fotóművészet legmaradandóbb momentumait kötetlen beszélgetéssel idézték fel a művész otthonában.


2017-ben Székesfehérvár Közgyűlése az Érdy János Emlékérem kitüntetést Gelencsér Ferenc fotóművésznek ítélte oda, aki elkötelezett, magas művészi színvonalú dokumentációjával sokat tett a Nemzeti Emlékhely méltó bemutatásáért. Az alkotóművész 1964 óta volt több mint ötven évig a Szent István Király Múzeum munkatársa. Egyéni látásmódját számtalan kiadvány őrzi; szakmai alázata, hitelessége a magyar fotográfia kiemelkedő egyéniségévé teszi választott szakterületén.

Gelencsér Ferencet 71. születésnapján dr. Cser-Palkovics András polgármester otthonában köszöntötte szerdán délután, és átadta a város elismerését szimbolizáló emlékérmet: „Nagy tisztelettel és szeretettel adom át ezt a díjat, megköszönve a sok-sok évi, a múzeumban, a kiállítóhelyeken, a Nemzeti Emlékhelyen végzett elkötelezett munkát. Minden olyan dolog iránti elkötelezettség ez, amit Székesfehérváron szeretünk, tisztelünk, és amit ezeknek a munkáknak köszönhetően megőrizni, dokumentálni lehetett ebben a hosszú időszakban.” – fogalmazott a polgármester.

A gratulációt követően kötetlen beszélgetéssel elevenítették fel a múzeumi évek tapasztalatait, élményeit, a hivatás maradandó emlékeit.

„Mi a fény írói vagyunk, fény nélkül nem lehet.” – a fotóművész a Vízenjáró című, a Kőrösfeketetó partján egy őszi erdélyi vásár idején készült képet mutatta meg, hozzáfűzve a kapcsolódó történetet: „Egymás mellett ültünk fotósok, filmesek, elég sokan, amikor megjelent ez a leány fekete ruhában, és októberben mezítláb ment be a Kőrösbe, ellenfényben. Azonnal szíven ütött a látvány, és lefényképeztem. Később a velem ott lévő barátaim azt kérdezték, hol fényképeztem a fotót… Ettől lesz valaki művész. Lefényképezni nem tudok mindent, csak amit igazából látok.” – fogalmazott Gelencsér Ferenc a művészi látásmódról és a sok mindent meghatározó érdeklődésről. „Az egész fotózásban a titok a lényeg.” – amikor az ember elindul harminc tekercs filmmel Erdélybe, három hétig fényképez, és szerencsére nem tudja megnézni – fejezte ki –, vagy tudja, mit fényképezett, vagy kíváncsian rohan a műterembe előhívni. 1978-ban adta be jelentkezését a Magyar Fotóművészek Szövetségébe – már több kiállítással, országos fotópályázattal a háta mögött – és az „Elefántcsonttorony” felvételi bizottsága tagjává választotta, aki így 33 évesen a legfiatalabb szövetségi tag volt akkor. 

Témái között szerepel többek között akár az antik művészet vagy a néprajz fennmaradt tárgyainak és a paraszti életmódnak a megörökítése vagy a kortárs művészek portréi. A Gorsiumban készült fotók kapcsán olyan emlékek is felmerültek, amikor a kövek fényviszonyainak egy teljes heti megfigyelése előzte meg a fotózást, a fűben hasalva akár, hogy a legszebb és legszemléletesebb kép készülhessen el. A múzeumban pedig a tárgyak alapos megismerésével kezdődik a munka, a régésszel folytatott konzultációval, majd ezt követi a különböző fények sokszor sziszifuszi beállítása. A Nemzeti Emlékhelyhez kötődő élményekből Kralovánszky Alán régész ásatását idézte föl, aki magasra tette a mércét a munkatársai számára; nála teljesen természetes volt, hogy a szelvény falaira fel kellett mászni, és onnan fotózni, felülről – ehhez a világhoz sokszor nehéz volt alkalmazkodni, de enélkül – mint mondta –, nem válhat senkiből sem múzeumi fotós.
 

A díj odaítélése kapcsán megfogalmazott méltatás szövege, valamint az átadáson készült fotók letölthetőek a Galériából!